Megosztás:
A virtuális világról a számítógépes játékok jutnak eszünkbe, azaz valami nem valós, csinált dolog, ahol a mi akaratunk érvényesül, az ottani szereplők nem többek báboknál.
Pedig ez nem feltétlenül van így. Képzeljünk el egy olyan játékot, melyben csak a játék keretei vannak létrehozva, de maguk a szereplők autonóm entitások, akaratszabadságuk van.
Nos, ezzel le is írtuk világunkat. Isten megteremtette a "játékot", a keretein nem tudunk változtatni, mindezt objektív valóságként fogjuk fel. De azon túl csinálhatunk bármit.
A keresztény teológia - sőt, más vallások is korábban - régen hirdeti, egyetlen valóság van, az egyetlen valós létező Isten, minden más ideiglenes, teremtett, álomszerű, virtuális.
Vajon mi a játékszereplő feladata? Sok sci-fi elképzelés szerint modellezésről van szó, egy magasabb civilizáció így vizsgálja saját magát. Csak hát itt nem magasabb civilizáció van, hanem Isten, aki ráadásul mindentudó, nem kell semmit se vizsgálnia.
Sok vallási miszticizmus szerint a cél az istenesülés, valahogy az, hogy a játékszereplő felmenjen a teremtő szintjére, felemelkedjen.
A misztikus tanítások ezt tűzik ki. Azonban aligha lehet ezt csak misztikus úton elérni. Az ok kettős:
- egyrészt a játékot játszani kell,
- másrészt igencsak nehéz a miszticizmust az álmiszticimzustól megkülönböztetni.
S ez utóbbi a különösen nagy probléma. Az ortodox hagyomány ezt tévedésnek vagy csalódásnak nevezi (egyháziszláv прѣльсть tévedés, görög πλάνη csalódás) - azt jelenti, misztikus élményünk van, mely azonban nem valós. Nem véletlen, hogy az ősi társadalmakban a túlvilággal való érintkezés zárt kaszt számára volt csak engedélyezett, olyanok számára, akik képesek voltak fenti megkülönböztetésre.
Ami pedig a játék játszását illeti, azt hiszen Arisztotelész arany középuta a megoldás. A gond itt az, hogyan állítjuk fel a koordinátarendszert, melyen középre helyezhetjük a célt. Lásd, a rossz és a jó között nem a középút a helyes megoldás, hanem az egyik "véglet": a jó, azaz itt nem ez a tengely a helyes.
Bármely módon is tévedünk, az eredmény a természetes jó ellen való cselekvés. Mert a természetes jó nem más, mint az egész virtuális létezés céljainak való megfelelés, azaz a felső (külső) végtelen rend igenlése.
Az ember könnyen esik hibába. Mert lelke mélyén még a maximálisan szekuláris ember is vágyik a végtelen megtapasztalására. S annyira akarja ezt, hogy a legkisebb jelbe is belekapaszkodik, majd ragaszkodik hozzá. Pedig - profán példával - az, hogy a monitoron vonalak hullámzanak nem feltétlenül jelenti azt, hogy földönkívüliek kódolt üzenetet küldenek nekünk, sokkal valószínűbb, hogy a videókártya elromlott.
Amikor egyszer régen egy szektában voltam tag másfél évig, ezt többször láttam. Egy szintén tag csaj nyíltan kimondta nekem "nem akarok kiábrándulni!". Pedig aki már ilyet mond, az már tudja mi is a valós helyzet.
Mi azonban a kinti végtelen és teljes viszonya a benti végeshez és részlegeshez? A kinti engergia korlátlan, viszont nem használható fel bent korlátlanul. Ahogy a sikeresen felemelkedő egyén se képes bármire, csak arra, ami megyezik a céllal. S nem mert ne lenne rá képes szó szerint.
Materialista szemmel ez paradoxon: minden akarhat az egyén, minden vágya igazzá válhat, de minnél erősebben képes mindent elérni, annál kevesebbet akar, legalábbis látszólagosan.
Ez a keret segít megérteni számtalan teljesen értelmetlennek tűnő krisztusi elvet is. Nem csak a már említett "a hit hegyeket mozgat" tant. Hanem pl. az ellenség szeretetének parancsát, s e parancsolat összeegyeztethetőségét az ellenség likvidálásával szükség esetén.
