Zsófi vagyok, 18 éves és szeretném megosztani veletek a történetem egy bokasérülés után. Röviden az előzményekről: Röplabdáztam és rosszul érkeztem a...
Zsófi vagyok, 18 éves és szeretném megosztani veletek a történetem egy bokasérülés után.
Röviden az előzményekről: Röplabdáztam és rosszul érkeztem a padlóra ezért kiment a bokám. biztonság kedvéért elmentünk a sebészetre, hogy nincs e komolyabb bajom. Megröntgeneztek ám az orvos
azt mondta ebből ő nem látja, hogy elszakadt e a bokaszalagom és erre neki pedig erős gyanúja van, ezért beutaltak a Merényi Gusztáv Kórházba a leleteimmel és a röntgen felvételemmel együtt. Nos a történet izgalmas része innen kezdődik.
Hideget és meleget is hallottam már a kórházról, de nem feltételeztem először róla semmi rosszat ez azonban szertefoszlott mikor bejelentkeztünk.Egy nő fogadott minket aki látva a papírjaimat
és a cd-re kiírt röntgent elfintorodott. Meglepett a reakció, de úgy voltam vele biztos a mai nap folyamán én vagyok a sokadik beteg ilyennel érkezve. Fél óra várakozás után (senki sem volt
előttünk) behívtak, hogy megvizsgáljanak. Apukám jött volna be velem ugyanis lábra se tudtam állni csak segítséggel. Ekkor azonban egy pökhendi pokerface megkérdezte ő ki, mire elmondtuk hogy
az apám. Erre megkérdezte undok közönyösséggel, hogy hány éves vagyok. Mikor megmondtam a korom flegmán kiküldte apukámat a teremből (nem szívesen de eleget tett a kérésnek). Ezután
megvizsgálta a lábam amit úgy hajlítgatott hogy a könnyem is kicsordult. Természetesen értem , hogy neki is látnia kell, de az előző orvos aki ide küldött kevesebb fájdalom mellett is megtudta
ezt tenni. A vizsgálat után bicegve kiküldött a "narancssárga székre", hogy ott várjak. Menni nem tudtam de még az ajtót se nyitották ki nekem. (Tudni kell hogy itthon is a dédim mankójával
közlekedtem, ha nagyon muszáj volt).
Hát leültem narancssárga székre és vártam...és vártam...és vártam. Magunktól kilogikáztuk, hogy újra megfognak röntgenezni, még jó hogy szóltak róla. 45 percet vártunk erre.Előttünk egy ember
várakozott még elmondása szerint már egy órája. Eközben bentről nevetgélést hallottunk és rengeteg beszélgetést. Lehet nem tudták, hogy ott várunk?
Eközben volt időm felmérni a terepet. Mindenki rengeteget sétált fel s alá, de hát biztos dolguk van. Ám amikor ugyan azzal a papírral 6 kört megtettek elgondolkoztam, de biztos én nem értek
hozzá hiszen nem látok bele teljesen a rendszerbe. Mikor hoztak egy beteget tolókocsiba háromszor tolták fel le mert nem tudták hová küldjék őt. Láthatóan rosszul volt de csak betolták egy
sarokba és otthagyták (vele akkor foglalkoztak mikor mi már indultunk). Mikor már nem bírtam úgy fájt a lábam (mivel felpolcolni se tudtam) apa úgy döntött elég volt, haza megyünk. Ekkor aztán
behívtak. Egy nő röntgenezett meg. Se mosoly, se kedvesség, se segítség ahhoz hogy bevánszorogjak a terembe. Még be sem értem épp csuknám be magam mögött az ajtót amikor undok hangon megszólal,
hogy "Jó napot! " Itt felment bennem a pumpa, hogy rám se néz, nem is segít még alpárin is viselkedik -mint a többi kollégája- de azért udvariasan és kedvesen visszaköszöntem (nem mintha nem
tettem volna meg amúgyis is, de első célom az volt hogy bejussak a terembe a legkisebb fájdalommal).
Miután elvégezte amit kellett csak annyit mondott a már megszokott közönyös lekezelő hangnemben hogy kint várjon. Eleget tettünk a kérésnek nagyjából fél óráig mikor kétségbeestem. Fáradt
voltam majd' leszakadt a lábam és amit láttam az elborzasztott. Ezek összhatására majdnem sírni kezdtem, de inkább csak nevettem az egészen. Ezt apa látva rajtam úgy döntött inkább hazamegyünk.
Mikor visszakérte volna a leleteimet csak ennyit mondtak neki : " jó mindjárt" és rácsukták apára az ablakot.
Nem elég, hogy ilyenkor az ember ilyenkor kiszolgáltatott, fél, fáradt és fájdalmai vannak de még itt vannak a kedves ápolók és még mások akik így bánnak az emberrel. Emellett koszos volt
minden. Én egészségügyi szakközépbe járok nem véletlen. Úgy érzem nekem ez a hivatásom és tudom hogy a szakma iránt alázattal kell lenni a beteggel empatikusnak kell lenni és a lehető legjobb
körülményeket kell nekik biztosítani. Itt nem ez történt. Megértem, hogy van aki egy idő után belefásul, megértem, hogy kevés az a fizetés amit kapnak, teljesen együtt érzek velük és én is fel
vagyok háborodva de itt nem ennek a nyomát láttam. Itt úgy sétálgattak, mintha ők lennének az istenek. Pökhendik voltak és mindenkit lenéztek. Voltam már a Honvéd Kórházban is. Ott aztán volt
pörgés, volt munkájuk az ott dolgozóknak de ott senkinél sem láttam azt, hogy egy-egy kedves mosolyt ne ejtettek volna meg a várakozó betegek felé vagy ne kérdezték volna meg hogy vagyok nem
érzem e magamat rosszabbul.
Leszögezem kivételek természetesen mindenhol vannak lehet én csak a rossz napjukban lévőket láttam akkor,de ez akkor is nonszensz.
És még nem is meséltem mikor apukám a térdével került be és már fél órája feküdt a vizsgáló ágyon mert a kedves úrfi az angol barátnőjével beszélgetett telefonon. Akármi történik is majd velem
könyörgök mindenkinek hogy ne a Merényibe küldjenek mert ott nekem végem lesz. És más is imádkozzon, hogy ne oda kerüljön.
Forrás: praxis.blog.hu
