Még a kommunizmusban jártunk, amikor egy bolgár haver megjegyezte: figyeld meg, a nagyfőnökök sose úgy élnek, ahogy ezt másoknak tanácsolják.
Pl. dicsőítik a panelprogramot (ez Magyarországon is megvolt, de Bulgáriában még fokozottabban), ők viszont kertes házban élnek, zöldövezetben, magas kerítés mögött, messze a szomszédoktól. S nem mintha rossz lenne a komcsi panel, valójában tényleg sok embernek jobb életet teremtett a korábbihoz képest, ráadásul olcsósága miatt tömeges is tudott lenni. Ha mondjuk ebből a pénzből szép kertvárosok épültek volna, harmadannyi embernek jutott volna lakás, ráadásul megfizethetlen lett volna a legtöbb ember számára.
Az én szüleim első saját lakása Budapesten szintén panel volt. Zuglóban, a későbbi Füredi lakótelep mellett. Még a jobbfajta panel volt, 4-emeletes házakkal, s saját kerttel, azaz nem volt annyira minden összezsúfolva, mint a későbbi budapesti lakótelepeken, pl. Havanna utca. A lakást 1973-ban kapták 303 ezer Ft-ért, persze nulla önrésszel, az egész vállalati és OTP-hitel volt, nevetséges kamattal. Jól emlékszem, mert akkor lettem általános iskolai elsős. A lakás persze kicsi volt, a balkonnal együtt 55 m2 volt, dehát hatalmas eredmény volt a korábbi helyzethez képest, ahol nem volt folyó víz és a wc kívül volt. A 303 ezer Ft persze akkor hatalmas összegnek tűnt, valójában ez 10 évnyi átlagbért jelentett akkor: manapság örülne az átlagember, ha egy lakás ára csak 10-évnyi átlagbér lenne.
S azóta is ez a helyzet. Az ember úgy akar mással együttérezni, hogy közben ő maga ne szoruljon együttérzésre. Legyen nekem házam kiváló helyen, de más ne éljen ott, ha lehet. Adjunk segélyt a rászorulóknak, de nekem ne legyen szükségem segélyre. Magyarázzuk másoknak, hogy az igazi szépség belül van, de azért az én nőm legyen kívül is szép. S így tovább.
